Ez szomorú

Nem hiszem el, hogy senki nem tud ajánlani egy helyet, (holott van, tudom, mert orvos mondta) ahol terápiás célból megállítanák a szíven! Ez szomorú, hogy senkire nem számíthatok! Vagy akár egy agymosás, ha van ilyen. 

Életem röviden és vágyódás a lehetetlennek tűnő túlvilági segítség után

(Leszögezném, hogy a kifejezéseimmel nem áll szándékomban megsérteni/megbántani senkit).

Én már régóta szeretnék eljutni a túlvilágra. Hogy miért? Az először azért, mert kilátástalan a jövőm/az életem, ami nem is élet igazán. Semmit nem érek, hála anyámnak, aki uralkodás mániás. Nem dönthettem és most sem dönthetek a dolgaimról. Semmit nem tehet, nem akarhatok, csak azt, ami neki megfelel. Mindent megtett egész életemben, annak érdekében, hogy az ő akarata érvényesüljön és ne az enyém. Mindent elkövetett, hogy egy álmomat/vágyamat se valósíthassam meg. És én ez ellen nem tehetek semmit. Persze aki nem él ebben, az nem is képes elhinni, és csak jön a monológjaival, hogy de igen is lehet meg stb… Holott tényleg nem lehet. Az elmúlt 6,5 évet a 4 fal közé zárva éltem, mert anyámnak így volt a jó. És az ezelőtti életem sem volt jobb csak épp annyival, hogy akkor még suliba jártam. De semmi több.

Annakidején, mikor végeztem az általánossal, cukrász akartam lenni, mert kreatív vagyok és szeretem a kreatív dolgokat, szeretek alkotni. De persze anyámék (mert akkor még éltek a nagyszüleim is) addig-addig mondogatták a különböző kifogásaikat, hogy miért ne válaszam azt a szakmát, hogy végül csak az lett, amit ők akartak, és így lettem bolti eladó. Amivel persze nem sokra megyek a mai világba még úgy sem, hogy boltvezetőim is van mellette. De persze ezek mellett még azt is megszabta vagy inkább rám erőltette, hogy csak itt helyben, a lakóhelyemtől 15km-re választhatok sulit, sehol máshol, mert neki így volt a legjobb, így tudott maga mellett tartani és felügyelni minden mozdulatom. Miután letettem a szakmát, kellett az érettségi is, amit szintén ott helyben tehettem le, hol is máshol. És így 2012-ben szó szerint, megállt az úgynevezett életem.

Szóval bármit is akartam vagy szerettem volna, anyámnak mindig volt rá valamiféle kifogása, hogy miért nem lehet. Általánosban, ha osztálykirándulás volt, csak úgy mehettem el, ha anyám is jöhetett, ha nem engedték meg neki, én se mehettem. Ha koncertre szerettem volna menni, mindig volt kifogás, hogy mondjuk túl drága vagy, hogy túl messze.

Életemben csak egyszer mehettem el egy koncertre, de azt is csak azért, mert egy barátnőm megsajnált és eljött velem, és persze anyámmal, mert hát ő ki nem maradhatott volna. Amíg a koncert tartott, anyám kint várt a csarnok előtt. Vagy amikor jogsik akartam már, jött a kifogás, hogy túl drága, stb. Amikor külföldre akartam volna menni, jött a kifogás sokba kerül, túl veszélyes stb. Ha bulizni akartam menni, mert kivételesen volt, aki meghívjon, nem mehettem, mert nem. „Mondván ráérek még”. Amikor a középiskolai bankettem volt, oda is csak úgy mehettem el, hogy anyám kint várt a kocsiban és 2 óra múlva telefonált, hogy ideje menni. És nem tehettem ellene. Szakiskolában mikor a többiek szerenádozni mentek, én nem mehettek, mert anyám kikötötte, hogy csak úgy mehetek el, hogy ő majd jön utánunk kocsival. Majd persze, hagytam volna, hogy hülyét csináljon belőlem?! Inkább lemondtam arról is. Egyszer mikor egy kisebb pincebuliba hívott egyik barátnőm, anyám úgy engedett el, hogy ott várt a pincéjük közelében a kocsiban és mielőtt a buli elkezdődött volna anyám elkezdett hívogatni, hogy ennyi elég volt már gyere és mennyünk. Amikor fősulira szerettem volna menni, érettségi után, anyám kikötötte, hogy vagy a 15km-re lévő iskolát választom a pénzügyi és számvitel szakot vagy nem megyek sehova. Mert ugye Pest szóba se jöhetett, mondván, hogy messze van meg túl drága. Holott csak nem tudott volna ellenőrizni és rajtam lógni, meg magához láncolni, ahogy mai napig teszi. Mai napig mindent, az égadta világon, helyettem dönt el, helyettem intéz és nekem nincs beleszólásom. És ha valaki szóvá merte tenni, hogy ez így nincs jól, még neki állt feljebb. És elküldte az illetőt melegebb égtájra.

Soha nem vehettem meg magamnak semmit úgy, hogy neki ne felejen meg. Ergo ha vásárolni mentünk, - mert ugye egyedül nem mehettem, suli alatt pénzem se volt, csak napi 500 Ft - akkor is csak azt vehettem meg, ami neki is megfelelt. És mindent az ellenőrzése alatt tartott/tart. Ha már késtem egy kicsit vagy valami, akkor már elkezdett hívogatott, és ha ellent mertem mondtam neki, olyan hisztiket és cirkuszokat csinált, hogy inkább ráhagytam, mert én húztam volna a rövidebbet, és csak nekem égett volna a pofám a viselkedése miatt. Persze, mindenkinek azt híresztelte, hogy mindent megenged, és azt csinálhatok, amit akarok, de sosem volt így! Egyszer, mikor 2014-ben betelet a pohár nálam, fogtam a holmim összecsomagoltam és el akartam menni itthonról. Erre anyám minden erejével lerángatott rólam mindent, hogy „már pedig ki nem teszed a lábam a házból”, és tiszta erővel lökdösött vissza a szobába, a szobámba, amin még ajtó sincs - miért is volna, hiszen nem jár nekem a magánélet). - És csak úgy tudtam kijutni, hogy a csuklómhoz szorítottam a pengét és mondtam, hogy „jó akkor felvágom az ereim” erre anyám a telefonhoz ment, hogy majd ő akkor hívja az orvost, így ezt kihasználva tudtam, lelépni. De persze ez még nem volt elég neki. Pénz és minden nélkül elindultam, a barátnőmhöz kb. 35km-40km-re tőlem, gyalog. Amikor még úton voltam, az út vége felé anyám még a mobilom is letiltatta, csak, hogy kényszerítsen a hazajövetelre és ellehetetlenítsen. Ezután pár napot a barátnőmnél maradhattam. De a poén az egészben az, hogy anyám még azt is kinyomozta, hogy mi a telefonszáma és felhívta a barátnőm anyukáját, hogy megtudja ott vagyok-e és mikor rájött csak rábaszta a telefont, nekem meg annyit mondott, hogy ha elmentem, akkor dögöljek, meg ott ahol vagyok, csak mert, egyszer az életben hoztam egy saját önálló döntést, ami neki nem felet meg. Mikor pedig kénytelen voltam hazajönni, kibaszásból nem volt hajlandó beengedni a házba. De persze se pénzem se semmim nem volt. Szóval… A barátnőmet és az anyukáját meg minden szar szemét kurváknak elhordta, csak mert befogadtak. És miután beengedett, sőt inkább beráncigált a házba, kijelentette, hogy én köteles vagyok neki szót fogadni, és azt tenni, amit ő mond, mert én az ő tulajdona vagyok, ezt vegyem tudomásul.  

És ez csak néhány dolog volt a rengeteg közül. Ha valamiért könyörögtem, hónapokig, jött a kifogásaival, és mikor annak a bizonyos dolognak vége lett, másnap olyan ártatlan képpel volt pofája megkérdezni, hogy „hát mi a baj? Miért nem szóltál, elmehettél volna”. Jó vicc, utólag könnyű engedni, mivel visszaforgatni az időt mi emberek nem tudjuk.   

Így hát nem mondok azzal újat, hogy ezek miatt még sose volt barátom, nem is csókolóztam, nem válthattam valóra egyetlen egy álmomat és vágyamat se. És életem sincs. És nem is lesz, hacsak az égiek nem szánnak meg és nem segítenek, oly módon, ahogy én azt szeretném. Egyedül a gyerekkorom, ami 6 éves korom elé tehető az volt boldog, mert addig vásároztunk, és jártuk az országot, szabad lehettem, utána már semmi. Valahogy, anyámnál fordítva működhetnek a dolgok. Vagy nem tudom. Amúgy 28 éves vagyok. 91-es születésű.

És akkor most térek ki arra, hogy miért és miért is? 

Először is azzal kezdeném, hogy én, is mint minden ember szeretem a zenét, és eleinte még nem is foglalkoztam az előadókkal csak a zenékkel. Aztán lett egy kedvenc bandám, akiket 7 éven keresztül szerettem – és az ő koncertjük volt a fent említett koncert, amire anyám és barátnőm kíséretében 2007-ben elmehettem. Aztán ez a korszakom le is csengett és jött egy újabb 2012 végén, amit nagyon, de nagyon megbántam. Nem szólt másról a körülöttük lévő dolog csak a sok magamutogató, hazug, pénz- és hírnévre éhes kurvák istenítéséről. És nekem ebből lett nagyon elegem, hogy semmit nem tesznek, de még is mindent megkapnak csak azért, mert szétteszik a lábukat mindenkinek. Annak a bandának a banda tagjai meg olyan idióták, hogy be is dőlnek nekik. Nah mindegy erről ennyit. Lehetne ragozni, de röviden elég annyi is, hogy hozzájárulna a lelki békémhez, ha ezek a kurvák eltűnnének a pokolba végre, ahova valók! És mivel nagyon is elegem lett, a fent említettekből, meggyűlöltem az életet és az említett egyéneket is nagyon. Így 2016-tól remeteségbe vonultam önszántamból, hogy megszabaduljak a nemkívánatos személyek látványától és még tudni se tudjak róluk, hátha idővel rendbe jövök egy kicsit, és végre lehet nekem is boldog és élhető jó életem, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy így, itt, a mostani „életem” szart nem ér és nem is fog érni. Rá kellett jönnöm, hogy nem érhetem el a vágyaim, az álmaim, és nem tehetem azt, amit szeretnék, nem lehetek szabad és boldog. Hacsak az égiek nem segítenek. Itt tehát 2016-ban már meg akartam halni, hisz semmit nem érek. (Bár arra jutotta, hogy ez az időszak is kellett ahhoz, hogy ilyenné váljak, mint amilyen most vagyok. Szóval, annak ellenére, hogy nagyon megbántam, hogy megkedveltem ezt az 5-öst, mégsem tenném semmissé ezt az időt. Mert ha másmásra nem is volt jó, legalább tanultam belőle.)

Aztán 2016 decembere környékén elkezdtem visszaszokni az internetre. – Mert egészen 2017 közepéig nem használtam semmilyen közösségi oldalt sem. És 2016 november/decemberéig még internetet se, telefont is csak a műkörmös miatt kapcsoltam be néha. A tvt, a rádiót is mellőztem. De kibírtam. Aztán elkezdtem sorozatokat nézni, minden félét, a vége felé decemberben, meg már inkább csak Dél-Koreai sorozatok és filmeket, és a youtube-on is csak k-pop videókat. 2017 májusa körül, mikor már elléggé belemásztam a k-pop világába, akkor készítettem új közösségi profilokat és próbáltam újra pozitívan látni és remélni.

BTS

EXO

Először a BTS nevű k-pop bandát, majd az EXO nevű k-pop bandát kedveltem meg és hallgattam, és azt hittem, hogy talán elérhetek valamit, hogy végre elkezdhetem valóra váltam néhány álmom, ha már az időben úgysem mehetek vissza. (Pedig az is megfordult a fejemben). Reméltem, hogy az eddig lehetetlennek tűnő kreatív foglakozásokkal kapcsolatos álamimat is megvalósíthatom, és ha már k-pop, akkor megtanulhatok nyelveket, hogy értsem is őket, és reménykedni kezdtem abban, hogy talán kijuthatok Dél-Koreába azok közé, akik igazán fontossá váltak a számomra. Aztán a BTS és EXO után 2017 decemberében mindennél jobban megszerettem a SHINee nevű k-pop bandát, de sajnos ekkor már túl késő volt, ugyan is az 5 tag egyike, aki pontosan ugyan olyan belsőleg, mint én 2017. december 18-án sikeresen megölte magát. És én ebbe szó szerint belerokkantam. Ugyan is bármilyen bolondságnak is hangzik, úgy hiszem, hogy ő az én másik felem, akihez én tartozom. És mondhat bárki bármit, ezt nem tudja megváltoztatni. Ugyan is rájöttem, hogy annak idején mikor még nem foglalkoztam csak a zenével, már egyszer beléjük futottam. És amire még rájöttem, hogy nem is egyszer. Először csak a zenéjükbe úgy 2009 körül, aztán kicsivel később egy másik zenéjükbe klippel együtt. És lehet mondani, hogy ez csak véletlen, oké a kettő még lehet véletlen, de harmadszor is beléjük futottam méghozzá már 2017 közepén egy újabb zenéjükbe és klipjük, me az egyik tag filmjébe is. És ott már kezdtek foglalkoztatni, de igazán csak akkor már mikor negyedszer is beléjük botlottam, de ekkor már sajnos késő volt, mivel ahogy mondtam az egyik tagjuk név szerint Jong Hyun megölte magát.

SHINee

Előttük ugye a sok rossz után már megfogyatkozott a hitem is, de ahogy elkezdtem foglalkozni a SHINee-val és Jong Hyun-nal, szükségem volt a hitre, Istenre, Jézusra és az angyalokra, hiszen tény, de sajnos kevesen tudják vagy kevesen akarják elhinni/elfogadni, de az öngyilkosok – mondjon bárki bármit – sajnos nem a mennybe jutnak, hanem a pokolba, ahol nincs más csak végtelen sötétség, magány és bűntudat. Persze, az odakerültek tudják, hogy más öngyilkos lelkek is vannak körülöttük, de nem kommunikálnak egymással, csak is az öngyilkosságukkal foglalkoznak. És, hogy én ezt honnan tudom, rákerestem a túlvilági beszámolókra és azon belül is az életben maradt, öngyilkosok beszámolóira, amiből persze nem sok van, de épp elég.

Kim Jong Hyun (1990-2017)

Nah szóval, Jong Hyun. Mivel ugye a fent leírtakban én őt a másik felemnek tekintem, így fáj, hogy szenved odalent. Fáj, hogy hiába dugdosták az égiek az orrom alá, én túl későn figyeltem fel rá. Habár lehet pont ez volt a fentiek célja. Nah persze lehet mondani, hogy ez hülyeség és hasonlók, de nem érdekel, én így gondolom, így érzem. Oka kell, hogy legyen annak, hogy négyszer is az utamba sodródtak. És csak két oka lehet, az egyik, hogy szenvedjek, amiért túl későn vettem észre és most halott. (Jézus szavaival élve „nem halott csak alszik”). A másik oka pedig az lehet, hogy arra születtem, arra küldtek le ide a földre, - mert tudták odafent, hogy úgy is öngyilkos lesz – hogy megmentsem őt. Ugyan is végig nézve az eddigi életem, arra, hogy a mostani életemben/valómban találkozzak vele/velük és boldog lehessek a számomra fontos személyek társaságában nem volt és nincs esély. Ahogy arra sincs, hogy valóra válthassam az álmaim és a vágyaim és, hogy olyanná váljak, amilyen mindig is szerettem volna. Sőt arra sincs esély, hogy a mostani életemben, jobbá tegyen ezt a világot. De úgy hiszem, hogy kellett ez a közel 28 év, ahhoz, hogy kialakuljon a személyiségem, az értékrendem. Kellett, ahhoz, hogy úgy lássam a világot, ahogy senki más, és hogy olyanokban higgyek, amiben szinte senki. Szóval, ha én is érdemlek boldogságot és jót, azt csak egy módon érhetem el. Mégpedig úgy, hogy Jong Hyun megöli magát (ugye ezt már megtette) és én utána megyek, megtalálom őt odalent, harcolva érte, és elérem, hogy ő és én kaphassunk egy esélyt, (ha már összetartozunk) együtt a boldog és hosszú életre, itt a földön épen és egészségesen és persze élve. Sokak szerint ez baromság és lehetetlen, de én ebben hiszek. Mert tényleg nem hiszem, hogy véletlen lenne az, hogy rábukkantam.

És hogy, hogy jutok el érte. Két megoldás kínálkozik. De mivel minden ember hitetlen, így nem hajlandók segíteni. Hogy hogyan? Azáltal, hogy defibrillátor segítségével megállíthassam a szívem, a felügyeletük alatt, (mert csak úgy jutok a számomra megfelelő helyre). És a minimális halva töltött idő után újra éleszthetnek, hacsak addig az égiek nem juttatnak vissza. (ilyenre is volt példa, hogy egy ember, 1 óráig volt halott, és után visszaküldték és csak úgy orvosi behatás nélkül felébredt). Ez lenne a könnyebb módja és a közel 99%-os esély arra, hogy sikerrel járok vagy legalább is válaszokat kaphatnék. A másik megoldás, hogy eljussak Jong Hyun után az az, hogy felvágom nagy szenvedés közepette az ereim és megvárom, míg elvérzem. Aztán indulhat az expedíció. De persze ez lutri, mert mondhatják azt is az égiek, hogy én nem érdemlek boldogságot, és nem érdemlem meg, hogy a számomra fontos emberekkel legyek, így nem segítenek és akkor búcsú nélkül távoztam. És ott maradok a pokolban. (Bár az is jobb, mint itt tengődni, így). Ez persze az első lehetőségnél is fennáll, hogy azt mondják, hogy nem. De az újjáélesztésem után, tudva a választ még mindig dönthetek a halál mellett, hiszen, ha nekem nem jár a boldog élet a számomra fontos emberek társaságában/közelében. Ha nem válthatom valóra az álmaim, akkor még is mi a francért szenvedjek tovább ebben a nyomorúságos boldogtalan és élettelen életemben?! És tudom, hogy hiába könyörgöm egy érthető, konkrét válaszért, úgy sem kapok. Hiába álmodok, olyanokat, amik én pozitív válaszként értelmezek. A kétely akkor is megvan. Mert egy álom, nem igen vagy nem. Csak lehet. De nem tudhatom, hogy az-e, aminek én gondolom. Így választ csak a túloldalon kaphatok és segítséget is csak ott, a felsőbb erőktől. Hiszen, ha Isten világokat és életet teremtett, és Jézus vissza tudta adni, az ő idejében, akkor most is tudniuk kell. Csak az nem mindegy, hogy ki kéri- illetve, hogy ki érdemli meg a segítségüket. De hiszem, hogy őszinte szívvel, szeretet erejével és akaraterővel kiérdemelhetném. Hisz én más vagyok, mint bárki más. Nem azt mondom, hogy jobb, mert nem, csak pusztán más.

Tudom, hogy a mondás úgy tartja, hogy segíts magadon, Isten is megsegít, de akkor is boldogabb lennék, ha a szív megállításos dologban, orvosok által felügyelt módon léphetnék át. Az számomra kevésbé rémísztő, mint az érfelvágás, ahol egyedül és sötétben, szenvedve kellene várnom, hogy átjussak. 

Annak érdekében, hogy értelmet nyerjen a létezésem, és esetleg újra visszanyerjem önmagam, egy próbát megér. Sőt. De ha megsem próbálom, értelmetlen minden. Főleg azért, mert nem akarok már egy olyan életben élni, amit nem én választottam, csak bele lettem kényszerítve. és ez így nem élet. Csak szenvedés! Vagy talán nincs jogom a válaszokhoz és a boldogsághoz?! Szerintem pedig van. Pont ezért van a szabad akarat. Amitől sajnos engem megfosztottak eddigi életemben.

Szó mi szó, a lényeg, hogy rám ebben az életben – a mostaniban – nem vár semmi jó, nem lehetek boldog, szabad, sikeres, nem valósíthatom meg az álmaim a vágyaim a céljaim, és nem támogathatom anyámat se (nah nem mintha megérdemelné a viselkedése és a hozzámállása miatt, de akkor is az anyám). Én itt most így semmit nem érek és a boldogság, a szabadság stb., stb… amit már leírtam (túl sokszor is) számomra elérhetetlenek. Én nem tudok meggyógyulni, mindaddig, amíg a halálom révén el nem jutok túlvilágra, ahová szeretnék. Hogy küzdhessek és kiérdemeljem, amit már fentebb leírtam. És hiszem, hogy képes lennék úgymond túlélni, mert amennyit én elviseltem ebben a nyomorúságos életemben, más fele ennyit sem bírt volna ki. Már a felénél feladta volna. De én kitartottam egészen idáig. És szerintem a halál csak egy átmeneti dolog, egy új kezdet.

Szóval szeretném, ha kapnék segítséget, és hálás is lennék érte, mert akkor tudnám, hogy amire eddig azt mondták, hogy nem lehet, mégis csak lehet és ez számomra egy égi üzenet lenne, azzal a jelentéssel, hogy igen is az égiek segítenek és elérhetem a boldogságot. Ergo megmenthetem Jong Hyun-t, és én is megérdemlem azt, amire vágyom mindennél jobban. De ha meg az eremet leszek kénytelen felvágni, lutri lesz és félni is fogok kicsit, hogy esetleg cserben hagynak az égiek. És nem attól, hogy meghalok, - mert a halál is jobb lenne számomra, mint a mostani létem – hanem attól félnék csak, hogy nem érek célt. És újból csalódnom kell, mint életem során oly sokszor már. 

A lényeg megvan és talán érthető is. Az már más kérdés, hogy ki hiszi el, és ki mond majd idiótának a gondolkodásom miatt. És amiatt, hogy miben hiszek. De ez van. Akkor sem tudja senki megváltoztatni ezt.

Én hiszek a jóban, a szeretet erejében, és a belső erőmben. Hiszem, hogy ha sikerülne átjutnom a túlvilágra, akkor megmenthetném Jong Hyun-t és általa magamat is. Hiszem, hogy elérhetném, hogy az égiek (Isten, és Jézus meg az angyalok) segítsenek olyanná válni, amilyen mindig is szerettem volna lenni. Hiszem, hogy segítenének, Jong Hyun-nal boldog és hosszú életet élni. Hiszem, hogy őt és engem egymásnak teremtettek és pont ezért kapnék segítséget tőlük.

Csak az a baj, hogy az emberek azok, akik nem hisznek. És önzők. Mert ahelyett, hogy segítenének egy szenvedőn, segítenének eljutni oda ahová, szeretném, segítenének abban, hogy elérhessem a boldogságom és, hogy újból egész legyek belülről, a szilánkosra tört énem helyett, inkább ők (orvosok) is jönnek a kifogásokkal, meg a monológjukkal, hogy élni kell, a túlvilág nem megoldás, stb. (holott megoldás, mert csak ott vannak válaszok).

Lényeg a lényeg, ahelyett, hogy segítenének jól lenni és elérni a boldogságot, (vagy legalább megpróbálni) mindenáron belém beszélnék az ő igazságukat és életben tartanának csak azért, hogy nekik legyen igazuk. És nem törődnek azzal, hogy szenvedek itt az életben. Nem, a lényeg az orvosoknak csak az, hogy amit nem látnak nincs, és jobb szenvedi hagyni, mintsem segíteni egy lehetetlenek tartott küldetésben. Holott sokkal többet érne az, ha mondjuk, néhány percre megállítanánk a szívem, és eljuthatnék legalább a válaszokig. És megkönnyebbülhetnek, esetleg még boldogan, épen és egészségesen térhetnék vissza. De nem! A segítség tőlük kizárva! Mert szkeptikusok és nem képesek hinni! Utána meg, ha most mondjuk, valaki megöli magát, mondják a magukét, hogy így meg úgy. De fel nem merülne egyik orvosban sem, hogy tényleg milliószor nagyobb segítség lenne, milliószor többet érne, az a pár percnyi halottlét, egy embernek, mit a monológok, pszichológusok és hasonlók. Vagy esetleg a gyógyszerek. Bár akinek a halál megváltást jelent, annak nem adnak gyógyszert, mert… tudjuk miért. És azzal sem számolnak, hogy meghalni csak azt engedik, akinek eljött az ideje. Ha meg is akarsz halni és próbálkozol is a létező összes módon, ahogy én, ha nem jött el az időd, még a méreg sem fog megölni. (Sajnos).

És azzal a ténnyel sem számolnak az orv orvosok sem és mások sem, hogy a halált/ halálközeli élményt átélt emberek jóirányba változnak meg. Mert ugyebár a túlvilágon mindennek van értelme, és mindenre kapnak választ is, amire kérnek/kell. És az sokkal nagyobb előrelépés, mint a kétely és a bizonytalanság, a nem tudom miatt, a válaszok hiánya miatt! És tudományos szempontból is sok értelme és haszna lehet az ilyesfajta segítségnek. Már csak a beszámolók miatt is.

Most komolyan olyan nagydolog, lenne egy kicsit hinni és bízni. Segíteni, meggyógyulni. Vagy rosszabb esetben csalódni, de akkor is lennének legalább válaszok és értelme a dolgoknak. De nem ez az élettelen, boldogtalan, kilátástalan, életnek nem nevezhető valami, amibe bele vagyok kényszerítve, és amiből csak – nemleges túlvilági válasz esetén – a halál a lehető legjobb megoldás! Mert nézzük csak meg. Itt a halandó világban szükséges a levegő, az étel, az ital, az esetleges gyógyszerek, a pénz, stb.. Sok a zavaró tényező, szomorúság, bánat, boldogtalanság, fájdalomérzet és minden rossz dolog van itt. Odalent – öngyilkosság esetén ugye – pedig lehet, hogy van ugyan úgy rossz érzések, de nincs szükség pénzre, levegőre, ételre, italra, stb. Igaz csak sötétség van, de elme kérdése, hogy mennyire érzed a bűntudatot az öngyilkosságod miatt. és odalent minden lélek a saját fogja, nem pedig mások kényszerítik rá őket, úgy ahogy itt, csak is saját lelkiismeretük. Szóval összegészében, az én életemet nézve, a pokol megváltás. De az esetleges sikeres expedíció még nagyszerűbb megváltás lenne.

UI: A papa meg a mama miatt nem aggódom, mert tudom, hogy jó helyre a menybe kerültek. Szóval nekik már jó de, aki a pokolban szenved (Jong Hyun) és fontos számomra mindennél jobban, meg akarom menteni. Mert neki ott nem jó. És hiszem, hogy meg is tudnám menteni. Mert azt szokták mondani, nincs lehetetlen csak tehetetlen. És nekem van annyi belső erőm, akaratom és eszem, hogy elérjem a lehetetlen, de örülnék a segítségnek. Még azzal is beérném, hogy ha lenne mellettem valaki, amíg elvérzem. De tök egyedül, sötétben és persze kicsit kételkedve ijesztő, főleg az a mondjuk 1% esélye annak, hogy nem segítenek az égiek, mert szerintük nem érdemlek boldogságot és jót! Nah mindegy! Így vagy úgy de most már lépnem kell. És inkább a halál, mint ez az életnek nem nevezhető tengődés. És nem hagyhatom tovább Jong Hyun-t se magára. Tudom, hogy az ottlévők a saját tudatuk foglyai, de én képes lennék felismerni a helyet, és keresni, amíg csak kell. És harcolni is, de csak odaát. Itt nem. Mert itt semmit nem érek. Nincs boldog jövőm a mostani felállásban. Nincs kiút.

Jézus

És még valami, lehet mondani, hogy továbbra is, hogy lehetetlen meg nem jött vissza senki még onnan és a többi és a többi. De azért az érdekelne, hogy honnan gondoljátok ezt. Csak azért, mert még nem láttátok/láttak, és nem tudtok/tudnak, róla még bármi lehet. Ott van, pl. Jézus lehet, hogy nem egy újabb halandó testet kapott Istentől, (meg amúgy is Jézus más tészta), de ott van az a pár ember, akit a biblia említ (bár a bibliát se kell szó szerint elhinni) akiket Jézus hozott vissza annakidején. Meghaltak, de Jézus visszahozta őket! Ergo a tanulság, a mai emberek 99%-a nem érdemli meg a második esélyt az igaz. De akkor is van még az az 1%. Illett, ha a mennybe jutottál, minek akarnál visszajönni halandó emberi testbe, ha odafent lehetsz, végtelen boldogsággal körülölelt halhatatlan lélek. De ha a pokolba kerülsz az más, és amúgy is onnan is idővel jó pár ezer év elteltével visszaküldenek halandó testbe (újjászületés), hogy megold a gondjaid, ha sikerül. Szóval a pokolból vissza lehet jutni idővel bizonyos részlegeiről. Szóval muszáj megpróbálnom megmenteni őt is és ő általa magamat is. És amondó vagyok, hogy ha nem segítenének az égiek, akkor is még a pokolban is jobb lenne nekem, mint itt. A különbség csak annyi az ott és itt közt, hogy ott csak végtelen sötétség van itt meg váltakoznak a nappalok és éjszakák. Szóval mindenféle képen megér egy próbát, mivel veszíteni valóm nincs! Az életben sincs életem és nem is lesz, a pokolban meg csak egy lélek lennék.

Ennyi! Tudom sokat ismételtem önmagam, kicsit kesze-kusza lett a mondandóm, de szerintem a lényeg érthető. Nem kérem, hogy elhiggyétek/elhiggyék, amit írtam, mert mindenki abban hisz, amiben csak akar, és azt gondol, amit csak akar. Bennem ez van. Megváltoztatni senki sem fogja tudni. Szóval megpróbálni is felesleges. Továbbá, lehülyézni, beszólogatni, kioktatni stb, sem kell, mert annak sincs értelme, mert nem érdekel! Ha kapok, segítséget örülök s megköszönöm, és irtó hálás leszek érte. Ha meg nem, hát nem. Majd megoldom magam, és lesz, ami lesz. Ha cserben hagynak az égiek, majd akkor lehet mondani, hogy kinek volt igaza. De már az se fog érdekelni. De az nem pálya, hogy én itt szenvedjek és a többi. Nem dönthetnek mások helyettem, főleg ebben nem. És sajnos nem tudok egy tudat nélküli zombiként élni. Szóval… irány az ismeretlen. 

És még egy gondolat. Lehet, maradtak ki dolgok, de azok pótolhatók. Illetve, hogy egy példával érveljek, melyik a jobb megoldás? Leugrani ez kútba kötéllel a derekamon vagy kötél nélkül. Nah ugye. Az ellenőrzés melletti halál átmeneti és biztonságosabb, mint a másik verzió.